Prológus

Sziasztok!

Itt lenne a Prológus!

Remélem tetszeni fog! ☺

Írjatok róla véleményt, jöhet hideg-meleg megjegyzés! 📖📝

Jó olvasást! 😊

Lépjetek be a blog FB CSOPORTJÁBA!

Jövőhét szombaton jön az első rész! 💋

Puszi! 😊

~G xx

°Samantha Williams°

Szombat van. El se hiszem, hogy végre eltelt ez hét is. Minden egyes nap témazárók, röpdolgozatok, felelések. A napjaim csak annyiból álltak, hogy egész nap tanultam, vagy épp anyuval és a "barátjával" veszekedtem. 

Elegem van belőlük. Sosem jó az, amit én csinálok! Mindenbe belekötnek. Az öltözködésembe, a jegyeimbe, a barátaimba. Egy szóval, mindenbe!

Felkelek az ágyból, s fürdőbe igyekszem, hogy valami emberi alakot varázsoljak magamból.

A hajam felkötöm, majd leveszem a rózsaszín pizsamámat, s beállok a zuhany alá.

Miután végeztem, egy törölközőt csavarok a testem köré, és úgy megyek vissza a szobámba.

A szekrényből előveszem a mai ruhámat, s öltözködni kezdek.
Álló tükör elé sétálok, hogy mindent leellenőrizzek magamon. Tetőtől talpig.
Aztán megakad a szemem a nyakamban lévő ékszeren. Egy arany nyaklánc, amiről egy kis szív alakú medál lóg le, ami szétnyitható, de eddig még soha nem sikerült kinyitnom. Ezt a kis ékszert aputól kaptam a 15. születésnapomra. Arra kért, hogy nagyon vigyázzak rá, mert a nagyié volt. Akkor láttam őt utoljára. Nem hívott, nem keresett.
Azóta 2 év telt el. Kicsit csalódott vagyok, de már mindegy. Megszoktam.
Mióta anya és apa elváltak-5 éve-, már anyu se olyan, mint régen. Kevesebbet foglalkozik velem. Alig van itthon, reggeltől késő estig dolgozik.
Na meg itt van Rob, anya barátja. Nehéz eset. 

Miután utoljára belenézek a tükörbe, magamra varázsolok egy mosolyt, s így megyek ki az ajtón, le egyenesen a konyhába.

Ahol Rob éppen a reggeli kávéjával ül az étkező asztalnál. Két kezével az asztalon támaszkodik, miközben a feje lehajtva van. Olyan furcsán viselkedik.
Ilyenkor már az öltönyében ül az asztalnál, kezében a reggeli újsággal, de most még mindig pizsamában van.
Észre se vette, hogy bejöttem. Még mindig ugyan úgy ül.
A szekrényhez megyek, amiből előveszek egy poharat, majd a hűtőszekrényből kivett narancslével megtöltöm.
A konyhaszekrénynek neki támaszkodva figyelem Robot, miközben iszom a gyümölcslevemet.
Olyan rossz így látni, mintha valami baja lenne. Soha nem láttam még ilyennek, s ez zavar.
-Valami baj van? -Szólok hozzá végül.
Mintha meg sem hallotta volna. Az egyik fülén be, majd a másikon ki.
Beteszem a kezemben lévő poharat a mosogatóba, majd közelebb sétálok hozzá.
Kezemet a vállára teszem.
-Rob?
Hirtelen felkapja fejét, s rám néz.
Szemei vörösek és karikásak. Mintha sírt volna.
Kezével megdörzsöli szemeit, s felsóhajt.
-Beszélnünk kell, Samantha!
Valami nagy baj lehet, hogy Samanthanak hív. Akkor szokott így hívni, ha valami nincs rendben.
-Hallgatlak! -Adom tudomására, hogy figyelek.
Leülök szembe vele az asztalhoz, s rá nézek.
-Nem tudom, hogyan mondjam el neked! -Szemeivel az asztalt pásztázza, kezeit tördeli, ami egy kicsit idegesít. -Tegnap este lövöldözés volt, ahol nagyon sokan vesztették életüket. Felnőtteket, gyerekeket öltek meg. Mindenkit aki az útjukba került. -Meséli összeszorított szemekkel, amikből egy-két könny szökik ki.
Ki vagy kik tehetnek ilyen szörnyűséget? Sok ártatlan embert megölni.
-A lényeget Rob! -Lágy halk hanggal kérem, s megfogom az asztalon lévő kezét.
Rá néz a kezünkre, majd a szemembe néz.
-Az édesanyád is köztük volt!
Ledermedek. Könnyes szemmel nézek Robra.
Meghalt. Ez az egy szó visszhangzik a fejembe. Újra, s újra.
Nem tudok másra gondolni, mint anyára. Aki egykor mosolyogva keltett fel, s vitt el a suliba.
Hiába veszekedtünk sokat, még így is ő volt a legjobb anya a világon! Ha szomorú voltam, ő jött és megvigasztalt. Ha nem sikerült egy bizonyos dolog, mindent megtett, az ügy érdekében, hogy jó legyen! Önfeletti erőket is megmozgatott, csak azért, hogy én boldog legyek!
De már nem lesz itt, velem. Nem fog leszidni, ha valamit rosszul csinálok.
Nem fogom azt hallani, hogy "Én megmondtam!".
Nem lesz itt velem. Nem láthat felnőni.
Ez csak egy rossz álom lehet, amiből még nem keltem fel. Tudom!
De be kell látnom, hogy ez a valós élet, ami nem egy tündérmese. Amiben a szőke herceghez megyek férjhez. Majd boldogan élünk, míg meg nem halunk.
Zokogva állok fel az asztaltól, s rohanok fel a szobámba, ahol az ágyra vettem magam.
Hason fekve szorítom a mellkasomhoz a párnámat, s zokogok.
Hallom, ahogyan Rob belép a szobámba, majd leül az ágy szélére.
-Tudom mit érzel most!
Nem szólok hozzá. Tovább zokogok.
Mégis, hogy tudhatná?!
Elveszettem azt a személyt, aki a legfontosabb volt nekem. Nincs senkim akire számíthatok! Senki!
Érzem, ahogyan feláll az ágyról, majd elindul az ajtóhoz.
-Holnap érkezik meg az édesapád! -S magamra hagy.